GONDOLATOK A MAGÁNYRÓL
A vállalt, a vágyott, az
akart magányról szólok, nem a zsendülő magányról, az egyedüllétről, és nem a
túlérett magányról, a magányosságról.
Az egyedüllét a magány előcsarnoka;
vannak, akik örökké itt bámészkodnak, de nincs merszük vagy eszük továbbmenni a
birodalmak birodalmába, ahová az én
labirintjain visz az út. Akik nekivágnak e gyönyörű gyötrelemnek, múltjuk
terméseit vihetik lelki elemózsiának, s hogy ez elég lesz e, az csak az út
végén derül ki.
A koromszobában nyárkerti
kaput kell festeni, csak az a kijárat. A süketteremben vérünk surrogását kell
kottába szedni, a fénykéses tömlöcben válaszolni kell a szégyen kérdéseire, s
megannyi feladat után már fel lehet próbálni a testre szabott halált. Ha
kényelmes a ruci, tetszik a móka, tovább léphetünk a labirintba.
De itt már megpihenhet bárki;
képes alkotni, világot világra tárni. Itt minden intenzívebb, élesebb, erősebb,
nagyobb, sugárzóbb. A tárgyak és jelenségek önmaguk lényegét mutatják.
A költő, a magány mestere még
tovább is léphet, persze csak mint példa, nem mint idegenvezető kíséret.
A magány ezerarcú; hasonlatos
hozzánk, meg ahhoz akik, lehetnénk, ezért a jövő tükrét tartja elénk.
A nagy szerepjátszók így
találkozhatnak meztelen énjükkel.
A magány összegez, súlyoz,
elemez, kibogozza az entrópiákat, tervet készít, melynek alapja az alázat.
Játék a normák és értékek színes golyócskáival.
Titkos energiák forrásából
való töltekezés, súlytalan ringás-lebegés. A semmi szorongatása és a megigéző
nyugalom lüktetése váltakozik. A legvégső kérdések megoldásának reménye helyett
a kérlelhetetlen halál érlelődő érveiből csemegézhetünk.
A magányos lélek
centrifugájában tisztán különválik a szent és a profán.
A magányból való kilépés és
az oda való visszatalálás lehetősége kinek-kinek örömet vagy rettenetet okoz. A
magány színei, a jelenvaló környezet színeiből erednek.
A közösségen belüli lét
minősége, a normák és szabályok hálója meghatározza a magányba merülés
szintjeit, rétegeit, a fájdalom és az öröm hullámainak intenzitását. Mennyi
mindent nyújthat még a magány, az élet szubsztanciája?
Szigetlét az örvénylő, rohanó
folyamban. Tartózkodás az elvegyüléstől, a zajtól, a kényszerű cselekvéstől, de
talán felkészülés is annak elviselésére.
A bizonyosság, mintha egy
kísértetkastélyban, hol innen, hol onnan szólítgatna, és csalogatna az egyre
beljebb lévő termekbe. Aki csak szemmel lát, itt vakon tapogatódzik.
A magány folytonos kérdezés;
ki vagyok én, mi van bennem s kívülem?
Amikor magunkat porcikákra
szedjük, a világot daraboljuk. Érzelmeink leírásához erőtlenek a szavak, hiszen
a gyönyör hegylánca köré a bánat óceánját zúdítjuk.
A gyakorlott magányutazó már
nem riad meg a mindenről való lemondás és a mindent birtoklás viharának
villámaitól, s kivárja a beteljesülés szivárvány-kapujának megnyílását. A
végtelenséggel tárulkozó, a teljes lényét odaadó ember az üdvösség fellobbanó
pillanatait is átélheti.
Aki magányt tanul, életet és
halált tanul egyszerre.
Az Idő csillaghamva aztán
végleg betakarja a boldog elárvultakat.
Fényforduló c. kötetből